”Itt a holtak élnek és a némák beszélnek” – örmény búcsú Gyergyószentmiklóson

 Czetz János emléktábla leleplezés 2oo4. október 6-án

 

”Itt a holtak élnek és a némák beszélnek” – örmény búcsú Gyergyószentmiklóson

 

        A gyergyószentmiklósi örmény katolikus egyházközség hagyományosan Kisboldogasszony napján, szeptember 8-án ünnepli búcsúünnepét. Nincs tudomásunk arról, hogy miért pontosan ezen az ünnepen, csak annyit tudunk, hogy a templom 1734-ben épített tornyán egy örmény felírat említést tesz a Szűzanyáról, és a templom főoltárának képe a mennyben megkoronázott Istenszülőt ábrázolja.

A 2oo4. év búcsúja szeptember 12-én, vasárnap kivételes esemény volt, mert ebben az évben együtt ünnepelhettünk főpásztorunkkal Ft. Dr. Jakubinyi György érsek-kormányzóval.

 

 

 

 

 Kiemelkedő esemény volt azért is, mert ezen a napon tette le az esküt a tizenhat régi és új örmény egyháztanácsos: Ávéd László, Buslig Gyula, Ferencz Rezső, Gergely Imre, Kádár Ignác, Kádár József, Keresztes János, Lázár Alfréd, Lázár János, Lukácsffy Árpád, Lukácsffy Pál, Madaras Szilárd, Magyari Sáska Zsolt, Szász Zoltán, Zakariás Jenő és Zárug Aladár. Eskütételük történelmi esemény, hiszen nem említi történelmi írás, hogy egyháztanácsosok valaha is főpásztoruk előtt tették volna le hivatali esküjüket.

Az örmény egyház mindig és mindenhol „laikus egyház” volt, olyan értelemben, hogy a pap kifejezetten lelkipásztorkodással foglalkozott, míg az egyház anyagi javait az Egyháztanács, és olyan kegyes szervezetek, mint az Oltáregylet, vagy korábban Legényegylet, Leányegylet kezelték.

Ez a hagyomány elevenen él Gyergyószentmiklóson, ahol hosszú ideig az Egyháztanács biztosította az örmény folytonosságot. Nagy szerepe van tehát az egyháztanácsnak, hiszen döntéseikkel nem csak a jelent, hanem a jövőt is meghatározzák.

 

 

 

 


Az ünnepi szentmisén a főpásztor hirdette Isten Igéjét, majd a szentmisét követően elindult a hagyományos körmenet a templomkertben az Oltáriszentséggel, Szűzanya-szoborral, a vendég római katolikus papság, a Vörösköpenyegesek és a nagyszámú hívek kíséretében.

 

 

Gyergyószentmiklóson első alkalommal a búcsú kulturális rendezvény házigazdája is volt. Az egyházközség a szamosújvári örmény búcsú alkalmával a budapesti Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesülettől ajándékba kapott egy Örmény Kódex-Miniatúrákat ábrázoló kiállítási anyagot. Dr. Issekutz Sarolta elnöknő a kiállítási anyagot vándorkiállítások megszervezése céljából ajándékozta egyházközségnek, remélve, hogy az Erdély városaiban bemutatott tárlat felhívja az erdélyi társadalom figyelmét az elfelejtett örmény kultúrára. A kiállítás megnyitójára a felújított plébánia udvarán került sor, ahol a főpásztor mellett jelen volt a helyi papság, Gyergyószentmiklós önkormányzatának képviselői, és számos vendég.

Székely Imola és Ferencz Katalin versekkel díszítették a megnyitót, majd Puskás Attila helynök-plébános betekintést nyújtott az örmény kódexművészetbe és az örmény kultúrtörténet első századaiba. Az egyházközség kórusa elénekelte az örmény himnuszt, majd Főtisztelendő Jakubinyi György érsek-kormányzó elvágta a kiállító terem szalagját. Ebben a teremben kap helyet a gyergyószentmiklósi Örmény Múzeum. A tervek szerint már jövő nyártól minden kedves látogató betekintést nyerhet a helyi örménymagyarok életébe és megtekinthet néhány, az egyházközség birtokában lévő tárgyat. Erre a megnyitó alkalmával részben már sor került, hiszen az ide látogatók megtekinthettek egy 1677-ben, Rómában kiadott örmény misekönyvet, a Legényegylet jegyzőkönyvét a 18. század elejéről, az Oltáregylet Leány- és Ifjúsági alosztályának jegyzőkönyvét 1953-ból, és a Mercantile Forum, a „kereskedelmi kamara” jegyzőkönyvét szintén a 18. század elejéről.

Az ünnepi ebédet követően a főpásztort Bencze Attila és Dezső László magánvállalkozók felvitték az általuk állított kereszthez a város fölé, Pricske magaslatára - Ft. Hajdó István főesperes szavaival – „Gyergyó Tábor-hegyére”. A kellemes kirándulás a Világosító Szt. Gergely és Szt. Anna kápolnák megtekintésével folytatódott.

„Itt a holtak élnek, és a némák beszélnek” – volt az ünnepség mottója. A holtak élnek az utódokban, és az évtizedekig hallgató örménymagyar közösségek újra a beszédet tanulják: eldadogják a nagyvilágnak az ősök és történetét és a jelen életét.  

Puskás Attila

 

 

 Czetz János emléktábla leleplezés 2oo4. október 6-án

 

 

Czetz Jánosra emlékezve

 

        „Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak, És áldó imádság mellett, Mondják el szent neveinket” – így profetizál a zsenge életkorú költő a népek hajnalán, rólunk. Így profetizál az a költő, hitt abban, hogy a mű, amelyet ő és társai megkezdtek, nem egy tovatűnő pillanat, „füst és enyhe pára”, hanem egy kezdet, amelynek majd későbbi korok gyermekei learatják gyümölcsét, és leróják tiszteletüket az ősök emléke előtt.

Czetz János halálának századik évfordulóját ünnepeljük és az ő tiszteletére avatunk egy emléktáblát, itt a gyergyószentmiklósi örmény katolikus templomkertben, a budapesti Erdélyi Örmény Gyökerek kulturális Egyesület jóvoltából.

 

De pontosítani szeretnék: mi nem halált ünneplünk, hanem életet és feltámadást. Hiszen azok az emberek, akik akkor, 1848-ban egy reménytelen helyzettel néztek szembe, egy elnyomó hatalommal és egy hatalmas túlerővel, nem a halálra gondoltak, hanem az életre, amely az ő halálukon keresztül adatik meg mások számára, a jövő nemzedéke számára, nekünk.

De mit jelent számunkra Czetz János élete? És ki volt Czetz János? Milyen életpélda és mennyire aktuális számunkra, itt és most? Az az érzésem, Erdély földjének, Háromszéknek nagy szülöttje jobban ismert szűk pátriája határain túl, mint határokon innen. Hiszen hány történelemtanár tanította az iskoláspadokban ülő lurkóknak, hány református lelkész (mert ő református volt), hány örmény pap hívta fel arra a figyelmet, hogy tájaink szülötte a székely-örménység hírét még tengeren túlra is elvitte?


 

        Czetz János 1822 június 22-én született a háromszéki Gidófalván, örmény-magyar-székely családból. Apja katonatiszt volt, a család Erzsébetvárosról költözött át Gidófalvára, és a tíz huszárból álló határvédő egység tisztje volt. Az édesapa korai halála után a  mindössze hét éves Czetz bekerült a frissen alapított kézdivásárhelyi katonai nevelőintézetbe, ahol latin és német nyelvet, földrajzot és földmérést tanult. Majd a legfőbb katonai akadémián, Bécsújhelyen végezte tanulmányait, ahol évfolyamelsőként végzett és 1842 októberében nevezték ki hadnagynak az erdélyi jelentőségű 62. sorgyalogezredbe. Forradalmi újítása volt, hogy a németül nem értő magyar-székely katonáinak magyar nyelven adta parancsszavait, hiszen, ahogy mondta: „A hadsereget semmi sem bátorítja oly hatólag mint a Vezér személyes megjelente, ha azt anyai nyelvén meg tudja szólítani.” Abból a megfontolásból írta meg katonai kézikönyvét, hogy megkönnyítse tiszttársai kapcsolattartását a magyar legénységgel, felhívva magára a Magyar Tudós Társaság figyelmét, aminek tagjai közé akarták választani.

        Az 1848-as tavasz meghozta a lehetőséget, hogy az Európán végigsöprő forradalmakhoz hasonlóan a nemzet átalakítsa társadalmi és gazdasági rendjét és felzárkózzon Európa fejlettebb részéhez. Ez kard nélkül sajnos nem volt lehetséges. Az ifjú Czetz hadsegéd résztvett a balsikerrel járó délvidéki hadjáratban, de nemsokára Erdélyben Baldacci Manó tábornok mellett vezérkari főnök lett. Ő volt az, aki a szétzilált erdélyi csapatot rendbe szervezte és sikerült bevennie Kolozsvárt Bem oldalán, a nehéz természetű Bem apó mellett, aki hevesvérűen irányította seregét, és egyáltalán nem tűrt beleszólást hadműveletei kigondolásába és levezetésébe. S ha nincs Bem apó mellett, akkor a magyar honvédség a Déva melletti Piski hídján is olyan vereséget szenvedett volna, mint Nagyszeben alatt. „Ha híd elveszett-Erdély is elveszett”- mondta ekkor Bem, Piski mellett. A híd ugyan nem veszett el, Czetznek köszönhetően, de Erdély sajnos igen. Az irigyei és rosszakarói ellenére tábornokká, Erdély katonai parancsnokává kinevezett Czetz 1849 május elsején olyan szerencsétlenül esett le megbokrosodott lováról, hogy a forradalom leverése és a világosi fegyverletétel betegágyon találta, és ezért menekült 13 társa sorsától. Mindössze 27 éves volt ekkor.

        Budapesten Hamburgba szóló útlevelet hamisítottak neki, de nem azért ment oda, hogy tétlenül üljön. A Magyarország felszabadítását célzó emigráció aktív munkatársra lelt benne. Ő volt az, aki elsőként írta meg a szabadságharc történetét Bems Feldzug in Siebenbürgen in den Jahren 1848 und 1848 címmel, ami később magyarul is megjelent. Résztvett abban a tervben is, amely az Orosz-Török háborút akarta kihasználni Magyarország felszabadítására, és örmény származásának köszönhetően Klapka oldalán sikeresen tárgyalt Isztambulban az esetleges magyar légió felállításáról Oroszország ellen. Az osztrák sereg hadbalépésének elmaradása miatt ez a terv meghiúsult. Résztvett az itáliai magyar légió megszervezésében, de a francia-osztrák fegyverszünet lehetetlenné tette egy újabb Erdély felszabadítására irányuló törekvését, és végelegesen felismerte, hogy a nagyhatalmakba vetett bizalma alaptalan, azok sohasem törődtek a kis népekkel.

        Spanyolországban megismert feleségével, Basilia Ortez de Rosassal, az argentin elűzött diktátor lányával végleg Argentínába távozott, ahol először vasútépítkezéseken dolgozott, majd egyik hivatalos irányítója lett az ország kataszteri felmérését végző bizottságnak. Megszervezte a határvédelmet és az argentin tüzérséget. Annak ellenére, hogy sohasem ismerték el tábornoki rangját, hiszen ez csak argentin származású egyén lehetett, legnagyobb megbízatása az volt, hogy az 1848-49-ben tervezett Hadi Főtanoda mintájára megalapítsa az Argentin Katonai Akadémiát, amelynek 187o-74, 1884-96 között igazgatója volt. Keze alatt nevelkedett az argentin katonai vezetés, és mivel ott diktatúra volt, az országvezetés is. 19o4 szeptember 6-án húnyt el, anélkül, hogy hazáját láthatta volna, csupán az örménymagyar történésszel, Szongott Kristóffal tartott kapcsolatot, akinek újságjában, az Armeniában írt a szabadságharcról.

        A római örmény kollégiumi rektorom egyben Buenos Aires örmény püspöke volt. Tőle kérdeztem, pontosan két évvel ezelőtt, október 6-án: „Monsignore, hallott-e már Czetz Jánosról?” „- Hát hogyne hallottam volna” – volt a püspök válasza, tanultunk róla az iskolában.

        Mindnyájunk nagy örömére megérhettük a napot, hogy ezelőtt egy hónappal megáldhattuk szobrát szülőfalujában, Gidófalván. Kató Béla református püspök-helyettessel együtt nyitottuk meg a Czetz emlékszobát is, ahol kiállításra kerülnek a Czetzhez fűződő emlékek. Szintén itt láthattuk Czetz sétapálcáját is, amely a Brassóban élő örménymagyar Budai Merza Pali bácsi birtokában van. És nagy örömünkre szolgál, hogy most már nem csak a szamosájvári templomkertben láthatjuk emléktábláját, hanem itt, Gyergyószentmiklósi templomkert is őrzi emlékét. Hiszen ha nem is ismerjük, és személye idegen, de a miénk, és ha a mienkről elfeledkezünk, magunkról feledkezünk meg.

        De mi a Te üzeneted, Czetz János, nekünk, örmény-magyaroknak? Czetz János emléke kötelezi az örmény-magyar közösséget arra, hogy emlékezzen múltjára, a nagy ősökre, és példájukból okulva buzgón vegyen részt a jelen formálásában a jövő érdekében, hogy majd egykor sírjaink mellett, unokáink leboruljanak, „és áldó imádság mellett, Mondják el szent neveinket”.

        És mi az üzeneted, Czetz János, nekünk, székelyeknek? Ifjúkorban megtanultad, hogy az ember nem mindig juthat győzelemre, nem mindig sikeres, de elég neki, ha tudja: felvállalt egy eszmét, és ha kell, az életét is odaadja érte. Elég, ha lelkiismerete nyugodt, mert mindent megtett, amit tehetett. Ugyanez lenne ma is a mi dolgunk, mondanád. Ma, amikor annyira nem vesszük észre, hogy ugyanúgy törnek létünkre, mint akkor, százötven éve, csak más módszerekkel. Ma, amikor arra van szükségünk, hogy felvállaljuk a szabadság gondolatát, itt Erdélyben, Székelyföldön, hogy küzdjünk létünkért, önrendelkezésünkért, mert Isten adta a jogot hozzá, jogunk van hozzá. Valahogy így érezhettél Te, és sok fiatal társad, akik mertétek felvállalni a küzdelmet, mertetek szenvedni a szabadságért és nem féltetek meghalni érte. Ti, akik egymással karöltve, a cél érdekében, önzetlenül, életet sem sajnálva dolgoztatok.

        Egy arab monda szerint a tűzmadár minden évben átrepül Arábia sivatagába és ott egy tüskére szúrva önmagát, elég. Hamujából újabb tűzmadár születik. Ez a feltámadás. Ilyen tűzmadár volt Czetz János is, aki elégett, és szelleme nem szabad, hogy kialudjon. Mi csak úgy veszem észre, kialvó félben lévő parazsak kezdünk lenni, hamu, ami csak hamvazkodásra képes, de semmi erő nincs benne a feltámadásra….

        A pályát végigfutotta, a jó harcot megharcolta. Czetz példája előttünk lebeg, és kötelez. Akkor ők voltak soron, most rajtunk a sor. Isten segítsen bennünket, itteni magyarokat a nehéz, bátorságot követelő úton, amelyen az irányt, olyan ősök adják, mint az aradi tizenhárom és Czetz János. 
        Puskás Attila vikárius plébános

Elhangzott Gyergyószentmiklóson, 2oo4. október 6-án az örmény templomkertben

Vissza az előlapra